Kerek egész, Egyetlen valómban e végtelent eredőn látván, hinni kezd oh óvatlan szívem.
Add hát magad Egyetlen, esendő reményem.. Rólad most álmodom…
Egyetlen (töredék)
2012.01.06. 08:54 | NAZZ | 1 komment
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://poetanatus.blog.hu/api/trackback/id/tr573523538
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Eneres Noom · http://eneresnoom.wordpress.com 2012.01.06. 11:11:34
Igaz fényt hiába keresi,
Rozsdás kerítések útvesztőjében,
Lelküket vesztett szerzetek közt,
Neonfények árjában nem lelheti már.
A múlt szelleme elől menekül, s
Szemlehunyva, kések közé rohan.
Tárt kapuk, mámoros színek zajában,
Hol eltévedt lelkek gyülekeznek.
Mint holt falevelek a viharban
Sodródnak, s fonódnak sikolyaik
Elfúló, borús, azúr-kórusba.
Ott nyugszik egy álom eltemetve,
Zokogó folyónak sós vizébe fagyva,
Kénkövön sült édes étke éhező léleknek,
Oh, mondd, miért nem kel fel a nap?
Harang kondul, s megáll az idő.
Örökzöld erdő, telet meg nem éri.
Mélyen, tüskés ágai között él
Sorsára hagyott, leláncolt vad.
Szürke üvöltését holdfény hívja,
Véres láncait elszabni nem bírja.
Nyugatra tartó magányos szellem,
Megtalálod-e mezejét mézes földnek?
Utat tudsz-e mutatni menádnak,
Ki világtalanul, önnön-sötétjében
Nem tudhatja, hogy mit keresett,
Végig előtte volt.
Rozsdás kerítések útvesztőjében,
Lelküket vesztett szerzetek közt,
Neonfények árjában nem lelheti már.
A múlt szelleme elől menekül, s
Szemlehunyva, kések közé rohan.
Tárt kapuk, mámoros színek zajában,
Hol eltévedt lelkek gyülekeznek.
Mint holt falevelek a viharban
Sodródnak, s fonódnak sikolyaik
Elfúló, borús, azúr-kórusba.
Ott nyugszik egy álom eltemetve,
Zokogó folyónak sós vizébe fagyva,
Kénkövön sült édes étke éhező léleknek,
Oh, mondd, miért nem kel fel a nap?
Harang kondul, s megáll az idő.
Örökzöld erdő, telet meg nem éri.
Mélyen, tüskés ágai között él
Sorsára hagyott, leláncolt vad.
Szürke üvöltését holdfény hívja,
Véres láncait elszabni nem bírja.
Nyugatra tartó magányos szellem,
Megtalálod-e mezejét mézes földnek?
Utat tudsz-e mutatni menádnak,
Ki világtalanul, önnön-sötétjében
Nem tudhatja, hogy mit keresett,
Végig előtte volt.
