Hm, érdekes...

Évtized óta nem írtam, de ez ihletet adott, hogy újra megpróbáljam. Nézzük, sikerül-e.

Tűzbe vetett képek

Lángmarta üres keretben,
Ármánysúgó szélnél sebesebb,
Fegyvereit maga sem érti meg,
Prédája puszta dicsőség,
Élet lángját nem becsülve,
Majd a klubban henceg vele,
Míg az a földet táplálja...

Ezer toll hull magasból,
Puha, fehér égi lepel,
Szárnyait vesztett ékes lény,
Nap fényében nem fürdik már.
Bús harangok érte szólnak,
Miként halkan földre hull,
Mint fagyos, néma jégverés...

Vérmámorban önfeledtül pusztító bestia,
Maszkja lehull, agyarait tisztán látni,
Valóság s képzelet közt feszengve,
Választani azt bírja csak, mit ismer.
Korhely menekvését feladni nem merve,
Nincs oly eszköz, mely szabaddá tenné,
Maga elől gyilkosként illúzióba rohan...

Arany kehelyből csorgó tiszta vért,
Fák susogó szellem-lombjai alatt
Elhinti, igya csak e bús föld!
Majd hamvakkal fedi, ne lássa többé,
Hazug önbecsülése halott forrását.
S víg, ékes táncot lejt sírja felett,
Taposva emlékét, gyalázva múltját...

Zúgó áradatában az időnek,
A remény csak sodródó falevél,
A törekvés, csupán egy fuvallat,
Mely felborzolja a sebes vizet.
Mindhiába, a jövő zuhatagában,
Szertefoszlik hit, s akarat,
Csigalépcső szereped, végtelen hajnal.

Átkozott az, kinek vágya tiszta,
S mélyen, önzetlenül szeret.
Halott az, kinek tengerét,
Savas záporral töltik sötét fellegek.
S áldott az, ki feledni képes
Védtelen, végtelen vágyain ejtett,
Véráztatta, vöröslő, vájt sebet.

Rémülten rohanva, remegve remélj
Eső dalát hallva, hisz kalász sorsán,
Poklok poklának tüzén keresztül jársz,
S csak étke leszel ember farkasának,
Ahogy gyeplőjét elszakítja sorsnak
Vad lova, és mélybe veti magát veled.
Tehetetlen zuhanás, az idő homokszemeivel.

Időképek. Hogy tehetted?
Végtelen mélység, torka áhít,
Elfeledés. Miért kellett?
Örök sötétség gyomrában emészt,
Fájdalom kínja. Ez volt vágyad?
Az idők végeztéig sínylődő lélek,
Áhítja múltját, mégis visszatérne!

Fuss hát, álnok gyilkos!
Görcsösen markolva rozsdás, cinkos késed,
Miként tetteid tudata szorítja tekergő szíved.
Még hasznodra válhat egyszer az emlék,
Karma, ha elér, s föld megnyílik,
Hol képkereted vermében lidércek
Adják elő életük színdarabját.

Nyugodni hogy is tudnának a holtak?
Múlásukat az ég gyászolja csupán,
Záporzó könnyeit szüntelen hullatva.
Sírhelyükön nyíló vérvörös virágok
Új színes rét kezdetét hirdetik.
Mert minden járja az örök törvény útját,
Életből halál, halálból élet.