Amit birtokolsz birtokba vesz, mosolyban fuldokolsz kéred, de nem ereszt..
Ólom hátad.. láncon lábad.. sikoly szádon.. Élet, így nem látni!
Oh Szent Rabiga... róna jósa se könyörül e sorson.. a jövő egy.. sorvadó kerted majd eleped...
Elmúlik a csillogás, haldokló tekintet, minden mi oly Igaz volt.. mára csak legyint.. oh már megint?
Tövistóga billog, micsoda móka.. mondd, megérte ráülni a lóra?
Csak egy sóhaj kell, elül, hogy ne üssön az ostor legbelül.. vágyott kétség szívbe karó.. ettől esendő a halandó..Szerelem?... Kérdi: Hol van az illat? Hol van az ihletem?
Magamban is lélegezni csak egyedül, nem azzal..Pátoszi Álombéli halmazzal...
s te kései pióca pusztulj a porba, vérem szívni ne merd... dögölj kártékony horda!!!
Trójai tánc, mocskos románc múlandó..az Élet a Szerelem nem pedig a Halandó.
Kecses Páva s Ékes Angyal, azért ne elégedj meg magaddal.. ragadjon el a pillanat, s e Vadat ékesítsd gondolattal!
Folytókötél....
2012.01.10. 16:17 | NAZZ | 1 komment
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://poetanatus.blog.hu/api/trackback/id/tr843534601
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Eneres Noom · http://eneresnoom.wordpress.com 2012.01.12. 15:08:41
Súlyos, félő léptek zajára varjak serege röppen fel. Veres szirmok, mint avar, patakjában nyugszik a rab, hó-szárnyait nem nyitja.
Szem villan, s sóhaj foszlik. Reményteli, nyugodt, óvatos. Majd a zúgó tenger újra lenyugszik, sötét fellegek hálója nem lepi.
Szemnek kék vigasza, az időben, bár oly végtelen az, nem vesztek el a múlt képei. Oh, rózsa emlékek reátörnek újra, s újra!
Míg áll az idő, a rohanó, romlott világban a homokszemek szüntelen peregnek. Egy örökkévalóság az időben, egy hurok, feneketlen hideg verem! De a tűz igazként lángol, s múló idő nem oltja.
Hazug-téglák téves színű erődjébe bújt menekvő, hamis csodára várt, de nem volt soha veszélyben, legmélyen óvva őrizte őt vélt-ellensége.
Harang kondul, s sebesen süvítő szél, mint száguldó gondolat, sikítva söpör végig a holtak mezején, a jelen robajló áradata zúdul, s bömbölve mossa el a tév illúzió-szennyét.
S ahogy a Nap első sugarai fényt csalnak az éjlepte világba, lelke mélyén átöleli a smaragd kincset, egyetlen igazi csodáját a világban.
-Oh árva sugarai reménynek, mi lett a világból? Keserű, rozsdás romhalmaz, soha-vágy! Eméssze tűz e földet, s teremjen helyén mező, oly csodás!
Szem villan, s sóhaj foszlik. Reményteli, nyugodt, óvatos. Majd a zúgó tenger újra lenyugszik, sötét fellegek hálója nem lepi.
Szemnek kék vigasza, az időben, bár oly végtelen az, nem vesztek el a múlt képei. Oh, rózsa emlékek reátörnek újra, s újra!
Míg áll az idő, a rohanó, romlott világban a homokszemek szüntelen peregnek. Egy örökkévalóság az időben, egy hurok, feneketlen hideg verem! De a tűz igazként lángol, s múló idő nem oltja.
Hazug-téglák téves színű erődjébe bújt menekvő, hamis csodára várt, de nem volt soha veszélyben, legmélyen óvva őrizte őt vélt-ellensége.
Harang kondul, s sebesen süvítő szél, mint száguldó gondolat, sikítva söpör végig a holtak mezején, a jelen robajló áradata zúdul, s bömbölve mossa el a tév illúzió-szennyét.
S ahogy a Nap első sugarai fényt csalnak az éjlepte világba, lelke mélyén átöleli a smaragd kincset, egyetlen igazi csodáját a világban.
-Oh árva sugarai reménynek, mi lett a világból? Keserű, rozsdás romhalmaz, soha-vágy! Eméssze tűz e földet, s teremjen helyén mező, oly csodás!
