Mérhetetlen gőggel,
s dühvel álltam e ciános tekintetet!
Lám a baráti csókból, egyszeri háború lett,
pedig, oly semmis már a hadszó,
hisz nincs egy szó, mi marasztaló…
Álarcom vasfüggöny, áttörni kész,
de tőröd csillan, s szívem vérző buzgára takar.
Előtted, örök titok a kedvesség,
megismersz e valaha…
vagy örök mérged borít?
Nincs mi oldaná, az Igaz él e még?
Kőbe vésve védem a mát, s való lényem,
hisz félelmem multával,
hamu lelkemből, viharos széllel száll el…
Oh Remény, meddig maradsz még velem?
Mikorra hűl ki belőlem érzés s Szerelem?
Ha csak csendben versz tovább,
halál a Lantom!
Nincs oly toll, mit érdemes
Koptatnom!
