Fehér lap fekszik az asztalon, isten fehér fénye rajta ragyog.
Költő szíve révületbe tér, álmai istenien mesés.
Szárnyal csúcsról csúcsra, élvezet van minden valóban.
Áramlat mi elviszi a madarat, emberi testbe visszarakja. Nézi a kezet, mi épp tollat márt, s a tinta a papíron táncot jár. Sötét köntösben sétálnak a szavak.. Szárnyát kitárja, röppen a magasba.
Pillantást vet még a költőre, s a köntösre, de sötét ruhája hova lett a szavaknak? Vállára reppen, s álmára lel. Azóta a fátyolról énekel, mi eltakarja a valót, mint felhő a napot, mint tinta a fehér lapot.
Szerelmese lett a madárka a szép szívnek, ritkán reppent és nem messzire. Jött az áramlat és magosba emelte, s a vállára vissza tette. Új nótába kezdett a madárka, szebbe, tüzesebbe, s már nem fülnek, sem nem értelemnek dalolt, csak a szívben honolt...