Valami dereng, a lángok martaléka.
Veszély, mi buzgó testedben búsong.
Őrület, lélegzet, forr a lelked, inog,
Igaz vétek, már vágylak az isteni mába...
Ő más,
a hűvös keleti szél a nyomába sem ér,
s csoda minden perc mit vele töltök.
Királyom, mindenem
ha teste mellettem, e tébolyban izzik vérem!
Hogy feledhettem mi ennyire Igaz?
Tompa fejemmel látok
az élet után kiáltok..
Te adod nekem!
A reggel édes kikelet, ha ajkad,
ajkamat simítja, és szóra nyílhat.
Csorba torzó s bú világban szénné porlad,
mert karod karomba fonva, Te vagy,
s adod Magad.
Én csodálom mi vagy!
Ócska lom, karom már nem díszíti,
csak egy Való marad.
Lelkem e tűzben szenderül, élteti
a képtelen álom, mely Tükörbe fonva sorsot ad...
E nyugalomban én is magam vagyok…
