Nem szenvedek, még csak nem is vágyakozom. Űr a lelkem sötét mélye, de a lyukat a tapasztalás fénye tölti meg ezer lámpásával. Senki nem lehet ki jobban tudja, milyen csoda Szabadság a világon lenni, izzó tekintettel és bajos szívvel a mában lüktetve, az élet való ritmusára…..
Tonik tompa tepertő, szám íze oly fertő,
s kénes koporsóm ásva, magamhoz ölellek
gyenge holdfény,
Szemed szolga kíván, keservedben használsz
engem
Őszinte szívvel tudom, örök rabod lettem!
Senki soha még-idő, téged élni életem
átsiklok, átok múzsám nélkül élni képtelen.
Átadom álnok árva életem,
pusztító pillanat a tiéd vagyok,
de álmomban csak e búza tenger ragyog,
Őszinte szívvel tudom, örök rabod vagyok!
Ölellek hazug szerelmes, testemre érdemes,
de a lélek lénye lomha tűzzel emészt.
Minden mondatom, gondolatom, tompa téves,
Elnyeli a vágy, vége nincs, keresztre e merészt!
Álmom csendje róla regél, senki soha
életem lettél.
Körülnézve kérve koldulok a szerelemért
lényemből ettél!
Kegyetlen koldus elraboltad lelkem!
Őszinte szívvel tudom, örök rabod lettem!
Napok porában feledni nem tudnak,
hiába, üres a tér lüktetni képtelen,
a Szabadság rabja!
Átlépett az alantas életen..
Porba hull ezer elme, hiába..
mondd mi értelme?
Szende szívek szunnyadnak akarva,
de penetra levelei hullanak az avarba.
Csendes csorba csak simul, akadna,
de tenni őszintét már sosem akarna.
Játék szava, csendül hangja,
s oly egyszerű hallgatva,
Szirén tőre, kerget a halálba.
Darabokra hullik már nem ember,
rideg romhalom, életre nem kel!
Lassan tűnik az ékes női lét,
férfivá lett a vadonban,
vérért végért vadászni kész....
Pergő homok pora, csak áll a világ
Színekben szólok, pompázom, fények záporoztok
S egy lélegzet vagyunk.
Szende szirmod takar, te teher talány,
tenném tudatlan, égek Te szembogár.
Eltűnök elnyelsz, egedben talán,
többé nincs léha múlt, jövőm az ár,
s a jelenben lényegünk, elvesztünk már!
Örök hazug ritmus, róni rút lelkünk,
mi értelme a mában, ha csak ezt lehet ennünk….
Éber álom ámulata csak egy pillantás,
s keserves kínok kerülgettek, semmi más.
Látlak te léha törékeny élet..
de mi értelme az évek lélegzetének?
Gépek, gonddal gondoltok sehonnan,
s az utolsó még-idő merengő percében
sóhajjal maszkotok reped majd, ahonnan
annyi könny, s bánat bénított tétlen,
elsuhan, elfut, álmos félelmében
Csak Ti vagytok, egy lélegzet,
a pergő pillanat égő veres ízében,
oh kényeztet!
A Senki, soha sírja sóhaj,
bár így tett volna, éber s boldog gonddal!
Már csak e perc pilla tekintete ringat,
a Másvilágon, vakon majd a Való taníthat!
Zavaros Tenger tekintete, tőlem,
oly messze, s hiába óvnám óvatos
Szerelemmel, e szelet, szapora széllel
száll el.
Óvnám egy angyallal, amíg altat e
Tenger.
Szeretném ha tudnám, teremtő téboly
Szerelemmel,
de oly messze már, e mámoros mégidő,
s immár emlékbe burkollak te bizarr
Szerető!
mEreNGő...
Ha eljön a feledés sötét perce,
Válladra hajtom fejem s kívánom,
Találjon rám a szerelem!
Az örök múlt pátosz fellege borítja, arcod s arcom,
felkavart lényed, tüzem égetett téged, élted világom.
Kegyetlen szívek táncában, kőkemény gyémánt, úgy bánom,
fegyverként vágtad puha fehér húsom, e tekintet éget, látom,
s minden másodpercét kínját örökkön, féltve, úgy kívánom.
Emlékek pora ez silány, mégis szégyen, s fény,
egybeolvadt e két Angyal, s Sátáni lény.
Fecsegték szavakban s sújtották e tettekben,
megélték a mát Szenvedéllyel csak Szerelemben.
Táncolt a világ, lüktetett a táj,
ezer szín s karc, nem volt akadály.
Álomvilágban örök a múlt,
még koptatom...
Várom a múltat, s e jelen karomba hullt.
Van még ily szerelem?
Talán elhunyt...
Roncs generáció!
Lebegő ováció!
Nihil kaland,
s rajtam ragad!
Lebegő világon, tetőt bontok,
fejünkre hullik a sebes világ,
sorjáznak az üres boltok,
Elszáll a Pillanat!
E cserépben nem terem virág!
Lehető, kelendő külcsín csendes.
A semmiben lebeg esetlen,
kecses belbecs, egyedül repdes,
s ki kérdezne hallgat, Életem,
képtelen világom éltetem,
de oly távoliak vagytok!
Roncs generáció
Nihil ováció
Lebegő kaland
Érték nélkül, csak éjszaka
Alant a lant….
Fecske a nyár a talpadon jár,
tüzet koptat, parazsat talál.
Sebes, kén vicsor úgy haldokol,
de a szerepből kiesni, csak protokoll.
Könnypokol a lét, fonal szakad,
s az idő homokja, visszafelé halad,
kénes mosoly, vicsor így haldokol,
e szerepből kiesni, ócska protokoll!
Fecske a nyár, szívembe váj,
s keservben patakok, éles e táj.
Folyóvá duzzad, a kénes könnypokol,
mosolyból csak vicsor, ő így haldokol.
Éj kék Tenger....
Éj kék Tenger Tüze éget, csak utazom,
hogy hova visz e csoda, ugyan még nem tudom,
de fanyar mosolyom, szívleli e létet,
tenyerem csapkod, tapsra nyúl, nem félek…
Ő ritka madár, feledni bár..
A sekély világban, létezik e nyár?
Tudva gondolni, tenni oly kár,
hisz oly ritka egyedi már!
Kósza, kéretlen, képtelen tekintet
Mosolyog világa, tán nekem szól?
csak legyintek….
Leírni e pillanatot, ugyan, undok kór,
mert e kék Tenger Tüze, a Világnak szól!
Macskaköves úton kopog gömb fejed,
nyugalmad magadban, sosem leled!
Keresel szüntelen, halálod vagy,
Tudatod, Nihil, örök s elhagy!
Keservben, boldognak maradni,
fanyar gyümölcsből, édeset harapni,
tudni a vágyat, fesledő lábad,
száraz szádat, s futásod látni.
Tükörvirág, hideg s lágy,
de teremni nem tud már?
Kivételnek mondani, de szabály e bú
Tenni csak az tesz ki él, erős akaratú!
Tenni csak az tesz, ki igazi ember,
s gondolni az mer, kinek tenni nem kell!
Fecske a nyár, s csak száll a tavasz,
változik a táj, de te egy maradsz.
Lüktet szíved, de mi a hála,
ha pereg nyelve, de hideg keze, lába….
Szabadon Szeretni vágyunk mind.
de a buta világ csendre int!
A zabolátlan érzelem sosem tiszta?
Az ösztönhöz, világom, hajts hát vissza!
Égni akarok karöltve vele,
Lenne, óvna halálig Szerelme,
de ki hévvel él, s ösztöne szent,
Életet ad, vagy csak poklot teremt?
Szerelem, égesd hát fel a világot,
Csinálj vihart, mit senki nem látott,
Gyógyíts ezret ki oly "áldott"!
Romló virágok mind, oly elveszett
Karomon ékeskedő, széles bilincset..
Fuldoklom Tőletek!
Hol vagy? Élessz fel! Rántsd le a láncot!
Égessük fel ezt a képmutató világot!
Szeressünk, élvezzünk, úgy mint még senki,
Merjünk az életben Tisztán Szeretni!
Szabadon a világon, s szabadon a szívben,
Hát szarjunk a mára nagy ívben!
Tegyünk Egymásért, csak a másik Ajkáért,
s üdvözül a lét mások romlásáért...
Születés.. Emlékeim csalatkozva vezettek, fonalak s csomók kerestek, de még magam
vagyok.
Anya, Apa, Testvér,Tanár, Barát, áldom s átkozom az öszzes fintorát.
Körbefonnak,még élek,de oly homályos vagy,lélek!
Keresek valamit szüntelen.
Fényedben járok, a homály, már nem érdekel, ékes e Jelen
Szeretek! Szeretek? Szeretek!!...
Mégis valamit keresek..
Napok peregnek, unom magam, minden mi volt oly hasztalan.
Rettegve, hűvös múlt,s üres jelen, ennyi hát, ez a szerelem?
Oly nagy a köd, látni már nem!
Szenvedni, tudva gondolni mégis Vakon! S jövőm, ó a jövőm...
Bátor léptek, szerencsém kovácsa én vagyok, tudom! Mégis valamiért rátok támaszkodom.
Veszteség, bánat. Mi lenne ha elhagynának?
Folytogat a függés, fonalak, csomók, tenni érte nehéz, lélek haldoklom!
Keresek, csak keresek...
Körülnéznék, már nem látnak. Vak lettem én is!Csak, keresek, Emberek! Távol álló fellegek,
csak fellegek.
Éltem, hát ennyi? Szeretnék igazán e világon lenni!
Szeretnék, de nem dívik. Sötét van látni nem. Elvisz egy ócska félelem.
Mondd ki vagyok? Kérdezem..ha tenni tudok hát megteszem! Szenvedni kár, hisz létezem!
Így, tisztán látom életem!
Mondd, érdemes még keseregnem?
Maszkod mögött csoda lapul, érzem e világot!
Vajon valaha érinthetem e?
Kérdések zápora hullik, mi a Szerelem?
Látni vágyom, de még távoli e táj
kíváncsi a Szív, tán a múlt örök?
Minek így szenvedni, ha eddig is fájt?
Élni akarok, tenni a mában,
s karöltve hinni a Közös magányban,
életet adni a világ zajában!
Hozzád szólok nyugtalan Vándor,
a nyugalom boldogság,
csak arasz léted gátol!
Félelem a múlt, s így jelen, jövő
hidd el porcelán ő is
sebzett naív nő!
Porban, csúszva kesereg e nép,
Látni, a való jelent, képtelen,
Kérdezni halót, várni erőtlen
Ki figyel, Élet útra lép.
Arasznyi e lét, de szépsége csoda,
Érezni kell, azt mi váratlan,
Hisz táncol a szív, a remény után.
Keseregni minek? Hisz a lét hona.
Haladni kell, de közben éberen,
Sziklákat vájni, hinni, nem képtelen!
S tettekkel, boldogságot hozni a mába,
Tégy hát olyat, mit teremtőként várna.
Legyen hát szíved, kenyere s szerelme
Tiszteld az utad! Óv majd kegyelme.
S ha, a lét pora borítaná szemed
emlékezz a mában,
s Adj hálát a keservnekú
.
Szárnyam bontom ó csoda világ,
érezni akarlak, az utolsó cseppig,
ég a lelkem!
Kecsesen repül a feledésbe,
gondtalan lélegzet,
színes bolond e képzelet.
Szárnyam bontom, magam vagyok,
gondolatom örök, mának ragyog.
Takarni minek?
Keretbe foglal a nagyvilág,
örökkön szerelmem,
Te csoda Szabadság!
Szenvedélyem árva való,
jó így,
várni, csak keres, hiábavaló,
Élek!
Maradni vágyó, lomha képem,
keresem e Szépet!
Olvad múltam, új korba léptem
S csak Égek!!
Ódákat zengő ócska sáskahad
Üres bálványért eped a kés
A látszat cirkusza, porondon látlak
Az örök lélek semmis, kép
Hol vagy ó kecsesség
Tiszta nap élet
Kegyesség?
Fecsegnek fesztelen, gyilkos szemük kegyetlen
S látni ó, érni a valót szemetekben, feledem
E mocsok mi fullaszt távoli, csak kirakat
Képetek halott viaszok maszk, falakat
Érném fényed, tapintanám e lélegzetet
Emeljen a magasba, s tetté forrjon
Élni akarom e csodát, érezni, kísérteni a végzetet
Szárnyalni, eme örök csak lobogjon
Természet tükre s nem oly mű bűne
Mert való az Isteni boldogság
Szépség s szabadság
Ki érez s nem a látszat léha bábja
S szemén nem kendő, sajátja
Ölelés e tekintet örök láng e szív
Teremtő való
Ki örök táncra hív!
Alvó oroszlán ébred,
tüzes főnix martalék,
de születik, megtérned,
múltam haza, hordalék.
Tekercsem a sors
lángom, boldog alkotás,
pergő életem gyors,
lélegeztem rózsád, de fuldoklás.
Évek, percek, lényem hona,
örök volt, s álom otthona,
de kalitkában szunnyadó,
patkányon haldokló,
Gyémánt Oroszlán.
Magam, ki kezem fogja...
Feslett feledés, oh kegyes,
érteni a végtelent,
gondolatom elzár, vegyes.
Élvezem a féktelent.
Kezem nem kötik,
béklyóm szakad,
látlak Univerzum,
lényem csak halad,
s könnyem szökik.
Annyi a szépséged,
leírni hanyagság,
fakó emberséged,
hódolat, tisztaság.
Alvó Oroszlán ébred,
s kegyesen hajt fejet.
Ékes vagy végtelen,
gondolatom égeted,
s főnixem éled
Szerelmem
Csakis
Érted…
Titok sóhajom senki sem sejti,
mögém néznek talán,
Látnak? Valóm feledés rejti.
Értelmet szavak, nem adnak igazán,
Mi legbelül táncol, erőt adott hajdanán,
de ki az, ki élni tud, s valót adni a mának,
kik azok az angyalok kik tiszta szívvel látnak?
Szállnak, s lelkükbe fogadják lelkem,
Gyámolító tenyérben, nyugalomra leltem.
Álomvár ez, tovaszáll az éjjel…
Szentek voltunk, s nem szánt ott..
de már való Ez...
Kiáltok hát… Láttok?
Halk válasz, csak kétely.
Lélek nélkül ezer virág,
szavakat ont.
Fenyegető látszat világ,
koporsóban holt.
Lélegzetem figyelem
a fény hangjait.
Egy szív talán majd gyámolít,
s kételyem már kegyelem..
Túl könnyű elveszíteni a fejed
könnyű kiadni, kezedből az életet
érzések vihara, hol vagy ó tudat,
ha a hév visz nincs más,
elveszíted utad.
Gyarló gyengeség, mit ér a vágy,
percről percre, csak vakabb e világ.
Naivan, oly reménytelen ez
késhegyen táncolok,
s e képzet, lassan bekebelez.
Csak remél e gyenge szív,
újabb harc, láng, fenyegetve hív.
Bedőlni a sötétbe, hinni hinni,
a szétszabott bőrt, új vásárra vinni.
Ezer seb a szem előtt,
egy próba,
vörös kendőd, szívem takarja már.
Remél a lélek, s csak vár és vár…
Fákat döntenék de erőm nincs
Látnám a fákat de szívem kincs
tudnék de félek
tétlen lépek
életem pora
ellened vétek
lélek......
Világom-világom,
magamnak ajánlom!
Áhított üdvösség, kín,
Szín, felszínes eme külcsín.
Semmi a nyugalom,
hangommal forgatom,
érzet, csak e felszín
dialógus, fogalom, kín.
Képes vagyok, tudom,
bolond sekély,
csak mondom mondom!
Semmi az öröm!
Érzet, szemem s bőröm.
Vörös s kék hamis,
íz víg csak kép!
Több vagy, semmi!
Minek nagynak lenni?
Porból szíved,
hulla ízed,
emel majd a
Fény,
de ez mind belül
Tény!
Képekben valód, a kép,
kín s haló.
Emberként, embervért,
inni balga bú.
Ki harc, ellen harcol,
oly sötét sanyarú!
Fény a mád,
takaró napsugár.
Természeted nagy,
léted magasztos,
Emberi vagy!
Élj világodnak,
felleg vágyaknak!
Tetted te légy ne
Mások!
Ott vagy belül! Gyémánt
Látod!?
Ott van a pillanat, többé
nem várok!!
Jövő, jelen, múlt,
mától porba hullt!
Semmi vagy, virág,
tél, bolygó, anyád,
vérben úszó húscafatból
Isteni lett orcád…
Tanulj meg engedni!
Tanulj meg szeretni!
Tanulj meg ezer vágynak,
fényes szentélyt emelni!
Tanuld meg hogy fájjon!
Tanuld meg hogy lásson,
s kénytelen életedben, örömmé váljon.
Tudom, könnyű ezer vágynak hódolni egy helyett,
de talán, ez jelenti igaz bölcsességedet..
könnyű a világ csak, tanuld meg látni!
s ezen túl minden, piszkosul fog fájni!
Tanulj meg lélegezni,
hogy anyád várhasson!
Tanulj meg színlelni,
hogy párod szánhasson!
Tanulj meg meghalni,
hogy a világ léphessen,
s egyszer, majd talán,
darabokra téphessen…
Szemedbe néznék és kérdezném,
Élünk e még mondd?
Válasz nélkül, félteném,
igen, nem vagyok bolond!
Hegyes, völgyes táj vagyok,
s létem se rejt mást.
A fellegekben tántorgok,
hogy elhiggyem az áldomást.
Mondd, vajon lehet minden perc művészet?
Mondd, vajon lehet e, színlelni a kétséget?
Gyenge szívek harca, senki se hallja,
kezünk erős, késünk virág, oh bolond balga!
Csodállak olykor, s érzem szívedet,
de valami változott, énem tévedett?
Világos a sötétbe, s sötét oda
Vissza, hova bújjak hova?
Kételkedem magamban, kételkedem benned.
Kételkedem abban is, hogy tiszta a szerelmed.
Kételkedem a világban, s meglátom halálomban,
fényleni kellene de, színlelni találtam.
